Időnként a nők sokkal gonoszabbak tudnak lenni egymás háta mögött, mint a férfiak. Vajon meddig fajulhat el egy rivalizálásból adódó feszültség?
Sok esetben a férfiak akkor sem szúrják hátba egymást, amikor jelentős előnyhöz jutnának ezáltal, és sokszor akkor sem, ha nem is egyértelmű, hogy az adott cselekedet vajon árulásnak minősül-e. A nők közötti rivalizálás mindig is jelen volt, hiszen elég sokáig passzív szerepbe voltunk kényszerítve a „pasizást” illetően, így jobb híján csak annyit tehettünk, hogy más nőtársainkat túlragyogva igyekeztünk elérni, minket válasszon a nekünk kedves férfi. Ha ez nem akart nekünk összejönni, kénytelenek voltunk praktikákhoz folyamodni, melyek nemcsak külsőségekből, hanem olyan „pszichikai hadviselésből” álltak, melyek azt voltak hivatottak elérni, hogy a kiszemelt elhiggye, mi vagyunk a jobbak, és nem a másik nő. A másik nő egy fogalom. Nemcsak akkor, ha társunk félrelép, vagy esetleg velünk lépnek félre. A másik nő legtöbbünk számára az, akihez mérjük magunkat, aki két másodperc alatt növeli, illetve súlyosan csökkenti önbizalmunkat. Ha van öt kiló súlyfeleslegünk, és legszebb koktélruhánkban történetesen egy fogyi klubba csöppenünk, olyan bombázónak látjuk magunkat, hogy bárkit képesek lennénk elcsábítani. Ha egy modellversenyre jutunk be így, öngyilkossági gondolatok forognak a fejünkben. Tehát minden viszonyítás kérdése, és mi imádjuk magunkat más nőkhöz viszonyítani. Más nők lehordása pedig azt az illúziót kelti, hogy mi értelemszerűen jobbak, többek, kívánatosabbak, tehát kelendőbbek vagyunk. Vélhetően ez az egyszerű magyarázata annak, hogy imádjuk szidalmazni a többi nőt, és hogy rossz napjainkon még a legjobb barátnőnket sem kíméljük.
