Amikor kislány voltam, ahogyan azt illik, mindig édesanyám magassarkú cipőjében tipegtem. De nem ám akármelyikben, nekem az kellett, amelyikben férjhez ment. Érdekes, hogy az öcsém nem tette ezt édesapám lakkcipőjével, amiben elvette anyukámat. Mondjuk nem is lett divatblogger féle, na de ezt nem az ő sztorija.
Majd, ahogy teltek az évek rá kellett jönnöm, hogy az a fehér magassarkú nem is olyan kényelmes, meg egyébként is, ki az, aki képes nap, mint nap felhúzni egy ilyet, mikor nekem egy évzáró alatt elvette a hitemet a tűsarkú cipőkből. Azért annyira nem szomorú ez a történet. Számtalan sportcipő, lapos talpú lábbeli elfogyasztása után, na meg néhány évvel öregebben, úgy döntöttem én újra nekimegyek ennek a témának, és megadom az esélyét annak, hogy lehet nem tornacipőben megyek férjhez, ha férjhez megyek.
Szerintem van ennek egy receptje, aminek az összetevői: türelem, legalább öt perc sétálgatás a választott cipőben, ha már nejlon zokniban minden feltételnek megfelel, érdemes kipróbálni anélkül, amikor a vásárlás előtt vagy, mert még lehetnek sunyi negatív tényezők.
Láttam magam előtt, ahogy a konyha halomban áll, meg kéne valamit ebédre főzni, aztán visszatapsikoltam magam a jelenbe és tovább próbálgattam a cipőket, hogy biztos lesz egy, amelyikben majd úgy fogom érezni magam, mint amikor annak idején édesanyám esküvői cipőjében lépkedtem az előszobában.